2012. július 4., szerda

Berend Iván és társai áthelyezése a valóságba

Tegnap este fejeztem be Jókai Mór Fekete gyémántok c. könyvének olvasását. Nagyon tetszett, magával ragadott mind Berend Iván alakja, mind az események, a történet...egyszóval minden.
Ahogy ültem a hintában, a főhős, Berend Iván alakján merengtem el. Ő is olyan ember, aki olyan tulajdonságokkal van felruházva, amelyek közül bármelyikkel utat talál, bármelyik ember szívébe. Persze, nem mintha ez baj lenne, sőt, én magam is tökéletesen el tudtam merülni  benne, egyre türelmetlenebbül vártam, mi fog vele történni, mi lesz a következő lépés, kinek mit fog mondani, hogyan fog reagálni bizonyos dolgokra. 
Ahogy az ő alakja kinyílik a könyv folyamán, úgy nyílunk meg magunk is, amikor azonosulunk egy könyv szereplőjével. Gyakran észre sem vesszük, pedig így van.
Aztán eszembe jutott az is, vajon létezik-e olyan regényhős, akit nem szeretek, nem tudom átérezni a helyzetét. Akármennyire is erőlködök, még nem sokra jutottam. Egyszerűen nem találok olyan főhőst, akire azt mondanám, hogy egyszerűen nem szeretem. Persze biztosan van olyan, aki talál ilyet /feltétlenül szóljon nekem!/ , de nekem nem sikerült. De mellékelten meg kell jegyeznem, hogy itt most szigorúan főhősre gondolok!
Elméláztam, miért lehetséges, hogy olyan nagy szimpátiával viseltetünk a regények hősei iránt. Nos, ennek valószínűleg több oka is van, bár az egyik legfontosabb, amit már említettem is: olyan tulajdonságokkal vannak felruházva, amiket egy ember feltétlenül fontosnak tart a másikban. Ezek mellett a jelenlévő negatív tulajdonságok pedig eltörpülnek, méghozzá olyannyira, hogy talán már észre sem vesszük őket.Természetesen olyanokkal is találkozunk, akikben előtörnek ezek a tulajdonságok is, sőt, vannak olyan regények, melyek karakterükben pontosan ezeket adják ki. Ettől függetlenül pedig azt kell észrevennünk, hogy az ilyen karaktereket ugyanúgy tudjuk szeretni, ha nem jobban. A főhősöket szeretjük  a jó és a rossz tulajdonságokkal együtt. Elfogadjuk őket olyannak, amilyenek.
Azt hiszem, a valóságban is így van ez. Az embereket szeretjük vagy nem, mindig változik, bár nagyon sokszor nehezünkre esik elfogadni az embereket olyannak, amilyenek. 
Itt a saját könyvünkről van szó. Itt vagyunk mi, mint a 21. század egyik legsikeresebb regényének főhősei. Adva van legalább egy jó barát, aki mindig ott van velünk a bajban, és természetesen a hülyeségben is. Aztán adva van legalább 2 a másik nemből, akik közül az egyik természetesen negatív, a másik pedig nyilván a könyvünk boldog befejezése lesz. A következő rész pedig róla fog szólni teljes egészében.:)
A saját könyvünk a legfontosabb, bárki bármit is mond, nem szabad elhanyagolnunk! Mert bár én is nagyon szeretek olvasni, de elképzelhető, hogy a saját történetünk sokkal érdekesebb, mint bizonyos könyvek, melyeket olyan nagyra tartunk. A megoldás: olvassunk és írjuk a saját történetünket! Nincs is ennél szórakoztatóbb....:)

2012. június 25., hétfő

Az érzés

Amikor ezt a szót elolvassuk, mindenkinek más és más jut eszébe. Van, akinek az érzés, amikor beleharap egy gyönyörű, gusztusos eperbe, vagy egy finom csokoládéba, ami eteti magát. Aztán van olyan is, aki egyből arra az érzésre gondol, amikor meglátja egy barátját, ismerősét, vagy a kedvesét. Vagy amikor megérezzük a nyári eső, vagy a frissen lenyírt fű illatát. Mindenkinek más és más jut az ezébe, de az érzés valójában ugyanaz. A mérhetetlen öröm, a szeretet és társaik...:)
Nekem az érzés akkor jelentkezett ismét, amikor tegnap kezembe fogtam a hegedűmet, és elkezdtem játszani rajta. Az érzés, ami átjárt, leírhatatlan...:) Kb. másfél órát foglalkoztam vele és természetesen rendesen elfáradtak a karjaim, mert már el voltam szokva tőle, de megérte!:)
Nagyon klassz volt, és szerintem mindenkinek van ilyen érzése, csak mással kapcsolatban. Az érzést, amely ezekhez fűz minket, nem tudjuk elfelejteni, még ha akarjuk is. Bennünk van, a részünkké válik és ott marad egy életre. Akármi történik is, vissza-visszatér, hogy megörvendeztessen minket.:)

2012. június 20., szerda

Ajándék

Az elmúlt napok, hetek a vizsgaidőszak ziláltságában és izgalmaiban teltek el.Fárasztó volt, pontos erőbeosztás alapján tanultam minden vizsgára, így sikerült minden egyéb kellemetlenség és meglepetés nélkül átvészelni az egészet. De természetesen nem csak ilyen jellegű "problémáim" voltak. A kötelességek mellett egy csomó másra is kellett figyelnem, így többek között a barátaimra is. Hála Istennek sok van belőlük és boldogan vettem tudomásul, hogy egyre nehezebb összeegyeztetni, mikor, kivel találkozzak.
Viszont, hogy ne legyen könnyebb dolgom, bonyodalmak is adódtak. A vizsgaidőszak kellős közepén egyszer csak azon veszem magam észre, hogy két barátom hipp-hopp összevesztek. Nah, ez már probléma. Ahogy végighallgattam mindkettejük szemszögéből a dolgokat, elgondolkodtam jobban azon, mennyire fontos, hogy a másikat úgy tudjuk elfogadni, amilyenek. Mert elméletben, mindketten ismerik egymást, de vannak olyan dolgok, amit az egyik nem tud elfogadni.
Tisztában vagyok vele, hogy ez a dolog mindkét részről megoldásra szorul. Viszont végig kell gondolni, hogy ki mit tehet. Ne haragudjatok meg drága barátnéim, ha ezt olvassátok, de mindkettőtöket nagyon szeretlek, és ez az eset legalább annyira megviselt engem is, mint Titeket!
Be kell látnunk, hogy a megbocsátás, az elfogadás és a változás van a top 3-ban. Ezt el lehet osztani, kire melyik jut. Úgy gondolom, ha ezeket a megfelelő időben, a megfelelő helyen használjátok fel, akkor minden problémát meg lehet oldani.
Persze ezek mellett még annyi mindenre kell figyelnünk, nekünk, mint barátoknak! Mert ugyebár mindenkinek legalább egy barátja van, így hát a barátság problémáinak megoldása mindenkire vonatkozik.:) 
Azt gondolom, hogy egy barátságot nem lehet csak úgy szétzilálni. Ha igazán szeretjük azt az embert, akivel problémáink vannak, akkor megoldható a dolog. Ehhez fontos a top 3-as lista, amit már említettem.
Mert, ha minden barátunkat elveszítjük apró hibák és csalódások miatt, mi marad? Egyedül fogunk állni a világban és senki sem fog megérteni, elfogadni... Egyedül pedig, barátok nélkül...Pff...nem az igazi...Lehet, hogy Isten velünk van, de mégsem az igazi. A barátok Isten legfantasztikusabb ajándékai közé tartoznak és ezt meg kell becsülnünk!:)
Az a véleményem, hogy mielőtt likvidálunk egy barátot, gondoljunk szépen végig mindent, mit gondolunk, mit szeretnénk, mit teszünk, mekkora a probléma, tényleg megéri-e a veszekedést! Nézzünk előre a következményekre, vegyük figyelembe a mások érzéseit, tetteit! Így hát, drága barátnéim, gondolkodjunk!!!!:) ;)

2012. június 8., péntek

Íme... Már nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy kellene egy hely, ahova mindent kiírhatok magamból.... Túl sok a fölösleges gondolatom, azt hiszem...:) Így hát, megcsináltam a saját kis merengőmet...:) Indulni valószínűleg majd csak június végén fog. Addig is próbálom visszatartani áramló gondolataimat...:)