Világváltó Március
Pörög az agyam, pörög az agyam és pörög, pörög, pörög, egészen a végtelenségig. Mi lesz itt még? Botrány? Szenvedély? Kárhozat? Világvége?
Talán világvége és kárhozat nem, de már komolyan ezen is eltöprengtem. Mert bár minden nagyon is bizonytalannak tűnt körülöttem, egyben mégis 100%-ig biztos voltam: nyakig ültem a szerelemben. Rudolf pedig semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy viszont vagyok szeretve. Meg kell hagyni, csodálatos volt. Amikor szerelmes vagy, már nem számít, hogy körülötted mi történik. Elmosódnak a határok valóság és képzelet között, így már nem érdekel, mi lesz. Megtörténik, vagy sem, te szerelmes vagy és csak ez a fontos.
Persze ez is átmeneti állapot, de hát kit érdekel ez ilyenkor?
Gyönyörű márciusunk volt. A télnek már híre hamva sem volt, csak az újjáéledés volt előttünk. Nem csak a természet, mi is újjászülettünk. Éreztük a porcikáinkban, a lelkünkben. Olyan jó volt megint boldognak és gondtalannak lenni! Aztán egy szép szombati napon, valamikor március közepén vissza kellett zökkenni a valóságba is.
Péntek este, sokáig voltam bent az irodában. Egy ügyünkben éppen áttörést értünk el, így rendületlenül túlóráztunk. Éppen ezért le kellett mondanom a vacsorámat Kittivel és Rudolffal, de kárpótlásul megígértem nekik, hogy másnap reggel megyek és reggelivel ébresztem őket.
Szombat reggel 6 órakor fáradtan, de annál lelkesebben keltem, hogy még egy piacra is beugorjak friss zöldségekért. Fél nyolckor már felpakolva robogtam a kertvárosba. Vidáman énekeltem a rádióval. Ekkor kaptam egy smst, ami egy kicsit kizökkentett a nyugalmamból. Féltem, Rudolfot is ki fogja. Megérkeztem és kapkodva összeszedtem a zöldségeket a kosaramba. Már ott is álltam a teraszon és kopogtam. Nem akartam felriasztani Kittit a csengővel.
Rudolf pár pillanat alatt már ott is volt. Széles mosollyal fogadott én pedig mielőtt bármit is mondhatott volna, kinyögtem:
-Anyám azt akarja, hogy holnap náluk ebédeljünk.
Rudolfnak az arcára fagyott a mosoly, én pedig besurrantam mellette az ajtón. A konyha felé vettem az irányt és közben igyekeztem másról beszélni.
-Kitti ébren van már? Nem még, ugye? Arra gondoltam, hogy egy zöldséges rántottát ütök össze, aztán csinálhatnánk valami klasszat, mondjuk elmegyünk az állatkertbe, vagy ilyesmi. Mit gondolsz?
- Holnap vasárnap. Ebéd az egész családoddal? - Rudolf ott állt a konyhaajtóban és elég zavartnak tűnt.
- Öhm, igen. Ugye nem probléma? - mosolyogtam rá a lehető legbájosabban.
-Nem, miért lenne az? - vont vállat és beállt mellém tojást felütni.
- Ne haragudj, nem tudok vele mit csinálni. Ha valamit akar, akkor azt megvalósítja.
- Te is ilyen vagy, szóval akár nemet is mondhatnál.
-Tudod, hogy nem megy. Neki nem lehet nemet mondani.
- Kitti is jöjjön? - kérdezte lemondó sóhajjal.
- Csak ha ki mered tenni őt ennek a veszélynek. Az egész családom, nem is tudom...
- Majd eldöntjük. - Még egy sóhaj. - Szalonnát tegyünk bele?
- Miért is ne? Úgy az igazi a zöldséges rántotta... - vigyorogtam rá, mire kaptam egy puszit.
- Szóval állatkertbe menjünk... Nem arról volt szó, hogy még nem akarsz bemutatni a családodnak?
- Az alapötlet ez volt. Arra gondoltam, hogy ma abban a helyes kis olasz étteremben ehetnénk a belvárosban.
- Imádom, amikor terelsz, de akár az állatkert közelében is keresgélhetnénk és akkor holnap ehetnénk az olasz étteremben, amit szeretnél.
- Jó trükk, de nem. Egyébként az sem biztos, hogy ott lesz az egész család. Lehet, hogy csak anyáék lesznek ott. - ebben a pillanatban megcsörrent a mobilom. - Melegíted az olajat?
Viszonylag rövid idő alatt találtam meg. Edmund volt az.
- Hallom cicám, hogy holnap banzáj lesz. - minden reményem szertefoszlott.
- Nem tudom, miről beszélsz. - adtam a hülyét.
- Á, szóval ott van Rudolf melletted. Talán, ha átmennél másik helységbe tombolni. - az ötlet kifejezetten jó volt, még akkor is, ha Edmundé volt. Átmentem a nappaliba.
- Mégis mi a fenét képzeltetek? - fakadtam ki fojtott hangon. - Szegény Rudolf idegsokkot kapott, hogy mindannyian ott lesztek!
- Rosszul fogod fel a dolgot. Csak egy szimpla családi ebéd.
- Mióta létezik nálunk "szimpla családi ebéd"? Anya mindig kiakad valamelyikünkre és egész nap azt hallgatjuk.
- Nem lesz semmi gáz Fanni, Rudolf normális, minden oké lesz.
- Pont az a baj, hogy normális! Mi mindannyian őrültek vagyunk!
- Van benne valami. Végülis nem számít, a lényeg, hogy megismerkedünk vele.
- Elegem van belőletek. - dühösen lecsaptam a telefont. Igazából nem értettem magam. Nemet is mondhattam volna. De képtelen voltam. Inkább győzködtem magam, hogy minden rendben lesz és legalább túl leszünk rajta. Már csak Rudolfot kellett meggyőzni.
- Ha jól sejtem, az egész család ott lesz a holnapi ebéden. - mondta Rudolf, mikor visszamentem a konyhába. Nem válaszoltam, hanem elkezdtem a zöldségeket felvágni. Kíméletlenül. Csonkítani. Gyilkolni. - Ezt igennek veszem. Legalább túl leszek rajta nem igaz?
Ekkor dübörgés hallatszott az emeletről, majd végig a lépcsőn, egészen a...
- Fanni, Fanni, Fanni, itt vagy! - Kitti apró karjai öleltek át hátulról.
- Jó reggelt kiskisasszony! Hogy aludtál?
Nagyon jól éreztük magunkat aznap. Elvittük Kittit az állatkertbe, majdnem az egész napot ott töltöttük. Boldog voltam, amikor este egy forró kakaóval bevackoltam a kanapémra, hogy megnézzek valami filmet. Nem gondoltam a másnapra. Kár lett volna elrontani a kedvemet.
...
Másnap reggel az ablakomon beszűrődő napsugarakra ébredtem. Kinyújtóztam, majd átgondoltam a rám váró nap eseményeit. Ebéd. Család. Rudolf. O-ó.
Lelkiállapotomnak ellentmondva lassan behörpöltem a reggeli kávémat. Bekapcsoltam a tévét, és híreket néztem. Csak a rossz, rossz dolgok. Minden nap és egyre rosszabbak lesznek...
Pontban 10 órakor csöngettek. Rudolf és Kitti megérkeztek, hogy együtt autózzunk a szüleimhez. Jó hangulatban telt az út, bár Rudolf szemmel láthatóan feszült volt. Nem ítéltem el miatta....
...
- A SALÁTÁT! A SALÁTÁT KÉRTEM!
- JÓL VAN, AZÉRT MÉG NEM KELL ORDÍTANI!
Igen, ordítani nem kéne, de ők megtették. A családom hozta formáját, nem zavartatták magukat a vendégek jelenlétében. Csenge volt az, aki kiabálva követelte Alfonztól a salátát, miután az félreértette és a húst adta oda. Olyan zaj volt, hogy alapvetően nem csodálkoztam a félrehalláson.
Nagyon kíváncsiak voltak Rudolfra és Kittire. A kislányt egyből elvitték játszani az unokahúgaim és unokaöcséim. Nagyon élvezték a játékot. Rudolfot pedig ellepték a testvéreim majd végül a szüleim is. Úgy tűnt, jól bírja a kiképzést.
Az ebéd szokásosan egy kisebb méretű katasztrófára hasonlított. Mindenki kiabált, úgy beszélgetett. Kiállhatatlanok voltak, mint mindig. És én ezért még jobban imádtam őket.
Ott ültem és néztem őket. Kiabálva, nevetve beszélgettek. Már Rudolf is sokkal oldottabbnak tűnt. Arra gondoltam, hogy nincs is nekem másra szükségem.
...
- Igazán kellemes fiatalember ez a Rudolf, drágám.
- Igen, én is így gondolom.
- És a kislány is nagyon tüneményes. Láttad, milyen jól elvan a gyerekekkel? Remekül beilleszkedett közéjük. Mondd csak, ti Rudolffal hogy álltok? Úgy álltok?
A szememet forgattam. Anya megkért, menjek ki vele a konyhába előkészíteni a desszertet. Csak én, senki más. Már vártam a kérdezősködését.
- Igen anya, úgy állunk. Jól megvagyunk, köszönjük.
- Ó, hát ez nagyszerű! Vihetjük a desszertet?
Döbbenten álltam meg. Micsoda? Nincs több kérdés? Lehetetlen...
- Jaj, ne vágj már ilyen fejet, édesem. Ha azt mondod, jól megvagytok, akkor az biztosan úgy is van! - rám kacsintott és kivitte az egyik tortát. Elképedve álltam a konyhában. Aztán erőt vettem magamon és utánamentem...
...
Késő este, amikor már Kitti aludt, Rudolffal kibontottunk egy üveg bort. Letelepedtünk a kanapéra, Rudolf odahúzott magához és megölelt.
- Szóval? Mennyire volt borzasztó a mai nap? - kérdeztem vidáman.
- Egyáltalán nem volt borzasztó. A családod... mondjuk úgy, hogy érdekes...
- Á, szóval csak érdekes? Szerintem az őrült jelző jobban illik rájuk... Természetesen engem is beleértve...
- Őrült??? Hmm.... nem, nem vagy őrült... annyira. -vigyorgott szemtelenül.
- Szóval annyira??? Na megállj... -nem bírtam befejezni a fenyegetést, Rudolf egy csókkal belém fojtotta azt. Inkább nem ellenkeztem...
Mi lesz itt még? Botrány? Szenvedély? Kárhozat? Világvége? Nem... Inkább világváltás... Mert most már volt hozzá erőm. Rudolffal bármihez volt.
Gyönyörű márciusunk volt. A télnek már híre hamva sem volt, csak az újjáéledés volt előttünk. Nem csak a természet, mi is újjászülettünk. Éreztük a porcikáinkban, a lelkünkben. Olyan jó volt megint boldognak és gondtalannak lenni! Aztán egy szép szombati napon, valamikor március közepén vissza kellett zökkenni a valóságba is.
Péntek este, sokáig voltam bent az irodában. Egy ügyünkben éppen áttörést értünk el, így rendületlenül túlóráztunk. Éppen ezért le kellett mondanom a vacsorámat Kittivel és Rudolffal, de kárpótlásul megígértem nekik, hogy másnap reggel megyek és reggelivel ébresztem őket.
Szombat reggel 6 órakor fáradtan, de annál lelkesebben keltem, hogy még egy piacra is beugorjak friss zöldségekért. Fél nyolckor már felpakolva robogtam a kertvárosba. Vidáman énekeltem a rádióval. Ekkor kaptam egy smst, ami egy kicsit kizökkentett a nyugalmamból. Féltem, Rudolfot is ki fogja. Megérkeztem és kapkodva összeszedtem a zöldségeket a kosaramba. Már ott is álltam a teraszon és kopogtam. Nem akartam felriasztani Kittit a csengővel.
Rudolf pár pillanat alatt már ott is volt. Széles mosollyal fogadott én pedig mielőtt bármit is mondhatott volna, kinyögtem:
-Anyám azt akarja, hogy holnap náluk ebédeljünk.
Rudolfnak az arcára fagyott a mosoly, én pedig besurrantam mellette az ajtón. A konyha felé vettem az irányt és közben igyekeztem másról beszélni.
-Kitti ébren van már? Nem még, ugye? Arra gondoltam, hogy egy zöldséges rántottát ütök össze, aztán csinálhatnánk valami klasszat, mondjuk elmegyünk az állatkertbe, vagy ilyesmi. Mit gondolsz?
- Holnap vasárnap. Ebéd az egész családoddal? - Rudolf ott állt a konyhaajtóban és elég zavartnak tűnt.
- Öhm, igen. Ugye nem probléma? - mosolyogtam rá a lehető legbájosabban.
-Nem, miért lenne az? - vont vállat és beállt mellém tojást felütni.
- Ne haragudj, nem tudok vele mit csinálni. Ha valamit akar, akkor azt megvalósítja.
- Te is ilyen vagy, szóval akár nemet is mondhatnál.
-Tudod, hogy nem megy. Neki nem lehet nemet mondani.
- Kitti is jöjjön? - kérdezte lemondó sóhajjal.
- Csak ha ki mered tenni őt ennek a veszélynek. Az egész családom, nem is tudom...
- Majd eldöntjük. - Még egy sóhaj. - Szalonnát tegyünk bele?
- Miért is ne? Úgy az igazi a zöldséges rántotta... - vigyorogtam rá, mire kaptam egy puszit.
- Szóval állatkertbe menjünk... Nem arról volt szó, hogy még nem akarsz bemutatni a családodnak?
- Az alapötlet ez volt. Arra gondoltam, hogy ma abban a helyes kis olasz étteremben ehetnénk a belvárosban.
- Imádom, amikor terelsz, de akár az állatkert közelében is keresgélhetnénk és akkor holnap ehetnénk az olasz étteremben, amit szeretnél.
- Jó trükk, de nem. Egyébként az sem biztos, hogy ott lesz az egész család. Lehet, hogy csak anyáék lesznek ott. - ebben a pillanatban megcsörrent a mobilom. - Melegíted az olajat?
Viszonylag rövid idő alatt találtam meg. Edmund volt az.
- Hallom cicám, hogy holnap banzáj lesz. - minden reményem szertefoszlott.
- Nem tudom, miről beszélsz. - adtam a hülyét.
- Á, szóval ott van Rudolf melletted. Talán, ha átmennél másik helységbe tombolni. - az ötlet kifejezetten jó volt, még akkor is, ha Edmundé volt. Átmentem a nappaliba.
- Mégis mi a fenét képzeltetek? - fakadtam ki fojtott hangon. - Szegény Rudolf idegsokkot kapott, hogy mindannyian ott lesztek!
- Rosszul fogod fel a dolgot. Csak egy szimpla családi ebéd.
- Mióta létezik nálunk "szimpla családi ebéd"? Anya mindig kiakad valamelyikünkre és egész nap azt hallgatjuk.
- Nem lesz semmi gáz Fanni, Rudolf normális, minden oké lesz.
- Pont az a baj, hogy normális! Mi mindannyian őrültek vagyunk!
- Van benne valami. Végülis nem számít, a lényeg, hogy megismerkedünk vele.
- Elegem van belőletek. - dühösen lecsaptam a telefont. Igazából nem értettem magam. Nemet is mondhattam volna. De képtelen voltam. Inkább győzködtem magam, hogy minden rendben lesz és legalább túl leszünk rajta. Már csak Rudolfot kellett meggyőzni.
- Ha jól sejtem, az egész család ott lesz a holnapi ebéden. - mondta Rudolf, mikor visszamentem a konyhába. Nem válaszoltam, hanem elkezdtem a zöldségeket felvágni. Kíméletlenül. Csonkítani. Gyilkolni. - Ezt igennek veszem. Legalább túl leszek rajta nem igaz?
Ekkor dübörgés hallatszott az emeletről, majd végig a lépcsőn, egészen a...
- Fanni, Fanni, Fanni, itt vagy! - Kitti apró karjai öleltek át hátulról.
- Jó reggelt kiskisasszony! Hogy aludtál?
Nagyon jól éreztük magunkat aznap. Elvittük Kittit az állatkertbe, majdnem az egész napot ott töltöttük. Boldog voltam, amikor este egy forró kakaóval bevackoltam a kanapémra, hogy megnézzek valami filmet. Nem gondoltam a másnapra. Kár lett volna elrontani a kedvemet.
...
Másnap reggel az ablakomon beszűrődő napsugarakra ébredtem. Kinyújtóztam, majd átgondoltam a rám váró nap eseményeit. Ebéd. Család. Rudolf. O-ó.
Lelkiállapotomnak ellentmondva lassan behörpöltem a reggeli kávémat. Bekapcsoltam a tévét, és híreket néztem. Csak a rossz, rossz dolgok. Minden nap és egyre rosszabbak lesznek...
Pontban 10 órakor csöngettek. Rudolf és Kitti megérkeztek, hogy együtt autózzunk a szüleimhez. Jó hangulatban telt az út, bár Rudolf szemmel láthatóan feszült volt. Nem ítéltem el miatta....
...
- A SALÁTÁT! A SALÁTÁT KÉRTEM!
- JÓL VAN, AZÉRT MÉG NEM KELL ORDÍTANI!
Igen, ordítani nem kéne, de ők megtették. A családom hozta formáját, nem zavartatták magukat a vendégek jelenlétében. Csenge volt az, aki kiabálva követelte Alfonztól a salátát, miután az félreértette és a húst adta oda. Olyan zaj volt, hogy alapvetően nem csodálkoztam a félrehalláson.
Nagyon kíváncsiak voltak Rudolfra és Kittire. A kislányt egyből elvitték játszani az unokahúgaim és unokaöcséim. Nagyon élvezték a játékot. Rudolfot pedig ellepték a testvéreim majd végül a szüleim is. Úgy tűnt, jól bírja a kiképzést.
Az ebéd szokásosan egy kisebb méretű katasztrófára hasonlított. Mindenki kiabált, úgy beszélgetett. Kiállhatatlanok voltak, mint mindig. És én ezért még jobban imádtam őket.
Ott ültem és néztem őket. Kiabálva, nevetve beszélgettek. Már Rudolf is sokkal oldottabbnak tűnt. Arra gondoltam, hogy nincs is nekem másra szükségem.
...
- Igazán kellemes fiatalember ez a Rudolf, drágám.
- Igen, én is így gondolom.
- És a kislány is nagyon tüneményes. Láttad, milyen jól elvan a gyerekekkel? Remekül beilleszkedett közéjük. Mondd csak, ti Rudolffal hogy álltok? Úgy álltok?
A szememet forgattam. Anya megkért, menjek ki vele a konyhába előkészíteni a desszertet. Csak én, senki más. Már vártam a kérdezősködését.
- Igen anya, úgy állunk. Jól megvagyunk, köszönjük.
- Ó, hát ez nagyszerű! Vihetjük a desszertet?
Döbbenten álltam meg. Micsoda? Nincs több kérdés? Lehetetlen...
- Jaj, ne vágj már ilyen fejet, édesem. Ha azt mondod, jól megvagytok, akkor az biztosan úgy is van! - rám kacsintott és kivitte az egyik tortát. Elképedve álltam a konyhában. Aztán erőt vettem magamon és utánamentem...
...
Késő este, amikor már Kitti aludt, Rudolffal kibontottunk egy üveg bort. Letelepedtünk a kanapéra, Rudolf odahúzott magához és megölelt.
- Szóval? Mennyire volt borzasztó a mai nap? - kérdeztem vidáman.
- Egyáltalán nem volt borzasztó. A családod... mondjuk úgy, hogy érdekes...
- Á, szóval csak érdekes? Szerintem az őrült jelző jobban illik rájuk... Természetesen engem is beleértve...
- Őrült??? Hmm.... nem, nem vagy őrült... annyira. -vigyorgott szemtelenül.
- Szóval annyira??? Na megállj... -nem bírtam befejezni a fenyegetést, Rudolf egy csókkal belém fojtotta azt. Inkább nem ellenkeztem...
Mi lesz itt még? Botrány? Szenvedély? Kárhozat? Világvége? Nem... Inkább világváltás... Mert most már volt hozzá erőm. Rudolffal bármihez volt.
