2014.03.26.
Februári reménység
Minden évben rám tör az utazhatnék. Ez az érzés nincs tekintettel sem arra, hogy milyen évszakban járunk, sem arra, hogy éppen milyen az időjárás. Mindig a lehető legrosszabbkor jön.
Már a családom is megszokta, hogy van egy teljes hetem nélkülük, minden évben. Többnyire, bár a szüleim mindig kiakadnak. Részben megértem őket.
Az első ilyen utazásnál csak szimplán vidéki levegőre volt szükségem, úgyhogy fogtam magam, az első létező vonatra felpattantam és pár óra múlva már jól is voltam. A következő évben már egy külföldi utazáson törtem a fejem. És ez így ment már egy ideje.
Február első hetében történt, hogy ismét utazni akartam. Célállomás: Brüsszel. Lázasan keresgéltem megfelelő szállás és repülőjárat után az Interneten, három nappal később pedig már utaztam is. Az utazás kellemes volt, hamar megérkeztünk. Ám amint leszálltam a gépről, nyugtalanság fogott el. Mintha valamit elfelejtettem volna. Képtelenségnek tartottam, hiszen a csomagommal is minden rendben volt és már Brüsszelbe is megérkeztem. Így hát elhessegettem a gondolatot és kíváncsian indultam felfedezni a várost. Még szebb volt, mint a képeken.
Egész nap városnézést tartottam, majd délután írtam Edmundnak egy emailt, hogy minden rendben és ne keressenek pár napig. A telefonom akkor már rég ki volt kapcsolva.
Így történhetett meg, hogy öt csodálatos napot töltöttem Belgiumban. Varázslatos hely,jó lett volna tovább maradni, ám a végén már volt egy kis honvágyam.
Kimerülten, de jókedvűen értem haza. Elindítottam egy mosást, aztán bekapcsoltam az üzenetrögzítőmet és ledőltem a kanapéra. Rengeteg üzenetem volt. A lendülettel, amivel lefeküdtem, riadtan fel is keltem. Rudolf hangja dörrent rám a rögzítőről. Teljesen kiment a fejemből. Rengeteg üzenetet hagyott, mivel nem reagáltam semmire. Bekapcsoltam a mobilomat is. Számtalan hangposta üzenet... Tudtam, hogy most nem lesz elég egy telefon, úgyhogy egyből össze is kaptam magam, kocsiba ültem és átvágtattam a város másik végébe.
Rudolf az egyik kertvárosi részben élt. Még sosem voltam náluk, csak a címét tudtam. Lázasan vezettem a házig. A kert nagy volt és gyönyörű, látszott, hogy Rudolf rendszeresen foglalkozik vele és nyilván értett is hozzá. Nekem csak egy kaktuszom volt a nappaliban. Ez az egy növény maradt nálam életben.
Csengettem a bejárati ajtón. Délután 5 óra volt, fogalmam sem volt, hogy otthon van-e bárki is. Hirtelen motozást hallottam bentről, nagyot dobbant a szívem. A következő pillanatban nyílt az ajtó és ott állt ő. Amint megpillantott már csukta is volna be.
- Ne, kérlek, meg tudom magyarázni! Hallgass meg, kérlek! - megállt a mozdulat közben - Rudolf, kérlek!
- Na jól van. - szusszant egy nagyot - Gyere be!
Becsukta az ajtót, majd átvezetett egy nappaliba. Egyszerű volt, de otthonos. Hellyel kínált, ő is leült velem szemben és nézett. Én pedig nem tudtam, mit mondjak.
- Azt mondtad, meg tudod magyarázni. - kezdte ingerülten.
- Igen, meg, de az egész olyan bonyolult.
- Ó, szóval bonyolult? Ennél jobbat találj ki! Eltűntél egy hétre, nem válaszoltál semmilyen üzenetre, telefonra, aztán egyszer csak megjelensz a házamnál. Mégis mit gondoltál? Azzal, hogy bonyolult, nem fogod tudni elintézni.
- Tudom, tudom! De... nekem... egyszerűen el kellett mennem.
- Egy üzenetet mondjuk el tudtam volna képzelni! - Ingerülten kelt fel a fotelből és járkálni kezdett. - Kitti állandóan felőled kérdezősködött, fogalmam sem volt, mit mondjak.Valami bajod esett, vagy már megint...?
A mondatot nem fejezte be, de tudtam, mit akar mondani. Azt hitte, még egy csalódás, megint elveszítettek valakit. Odaállt az ablakhoz és csak bámult kifelé, én pedig őt néztem. Ezalatt a pár hét alatt nagyon fontos lett a számomra. Sokat gondoltam rá, míg Belgiumban voltam. Elképzeltem, milyen lenne, ha ott lenne velem, együtt sétálnánk a gyönyörű utcákon...
- Nem akartalak megbántani. Muszáj volt elmennem. Tényleg. Természetesen szólnom kellett volna. Kiment a fejemből. Sajnálom.
- Hol voltál? - hátra sem nézett.
- Belgiumban. Szabadságra mentem.
- Úgy, hogy nem szóltál senkinek?
- Mindig így szoktam. Csak Edmundnak szóltam. Elfelejtettem, hogy most már nem csak a családom van...
- Elfelejtetted? - most már hátra fordult, de az arckifejezése nem ígért semmi jót. - Ezek szerint biztos nagyon sokat jelentünk neked Kittivel.
- Félre érted. Nem titeket felejtettelek el, sőt. Sokat gondoltam rátok. Csak azt, hogy szólnom kell másnak is, nem csak a családomnak. Elszoktam ettől.
- Akkor talán meg kéne próbálnod visszaszokni.
- Annyira nehéz! Jóformán egyedül éltem mostanáig. Nem tudok egyik napról a másikra változtatni. - észre sem vettem, de már járkáltam. - Nem tudom, mit kezdjek a helyzettel. Minden annyira megváltozott. Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy menni fog...
- Szerintem pedig, nagyon is erős vagy hozzá. - A hangja már közvetlenül a hátam mögül csengett. Megfordultam és hátráltam. - Fanni... A saját érdekedben, meg kell nyílnod az embereknek.
Teljesen meg voltam zavarodva. Rudolf átlátott rajtam és bár ez megijesztett, mégis megnyugodtam valamennyire. Érthetetlen.
- Akarsz velünk vacsorázni? Kitti nemsokára megérkezik,a szomszédban van játszani. Szerintem örülne neked. - A férfi kedvesen mosolygott rám és már nem látszott rajta, hogy az előbb még veszekedtünk.
- Köszönöm, az nagyon jó lenne! - mosolyodtam el most már én is.
- Remélem, elmeséled, milyen volt Belgium. Ha már nem kaptunk napi helyzetjelentést...
xXx
Később, miután egy fantasztikus vacsora után hazatértem, még sokáig nem tudtam elaludni. Nem a sírás miatt. Az már egy jó ideje abbamaradt. Rudolfon és Kittin gondolkodtam. Még azután is, hogy megbántottam őket, kedvesek voltak velem. Szerettek. Akkor talán mégsem veszett el minden remény?
