2014.01.02.
December
December
Aznap
éjszaka nem sírhattam, hiszen szilveszter volt. Pedig már több mint
egy hónapja volt akkor, hogy éjszakánként nem tudtam aludni. Csak hánykolódtam
az ágyamban, pörgött az agyam órákig, aztán egyszer csak eltört a mécses és
reggelig sírtam. Le sem hunytam a szemem.
Kialvatlanul,
fáradtan jártam be az ügyvédi irodába. Ott sem történt semmi érdekes, minden
függőben lévő ügyünk lappangott. A karácsonyt a szüleimmel, a négy testvéremmel
és a családjaikkal töltöttem. Ők boldogok voltak, én pedig annak örültem, hogy
legalább három napig nem vagyok egyedül.
Úgy
döntöttem, a szilvesztert a munkatársaimmal töltöm. Gondoltam, jobb, ha úgy
teszek, mint aki élvezi a társasági életet, nehogy a családom bármit is
megsejtsen. Ám valójában, amennyire vágytam a társasági életre, legalább
annyira irtóztam is tőle.
Szívesen
lettem volna ugyanaz a nő, mint aki abban a különleges álomban voltam.
Kiegyensúlyozott, vidám, gondtalan. De a szomorú valóság az volt, hogy már öt
éve nem éreztem magam ilyennek.
23
éves voltam, amikor a barátom, Kristóf eljegyzett. Nagyon boldogok voltunk. Az
esküvőnket egy évvel a lánykérés után terveztük, hiszen Kristófnak már biztos
megélhetése volt és én is szépen haladtam egyetemi tanulmányaimmal. Minden a
nagy nap szervezése körül forgott. Nem volt nagy, de elegáns, olyan, amilyenre
mindig is vágytam.
Az
esküvő napján mindenki nagyon izgatott volt. Kristóffal az előző nap, már csak
egy futó csókra találkoztam, utána anyám ráncigált magával egy utolsó
ruhapróbára. Emlékszem, ahogy állt a ház előtt és boldog mosollyal integetett.
Sosem fogom elfelejteni.
Az
esküvő napjának reggelén kinéztem az ablakon és szomorúság uralkodott el
rajtam. Esett az eső. Egész nyáron egy csepp sem esett. Természetesen az
esküvőm napján kell esnie.
Még
heverésztem ott egy darabig, aztán a családom nőtagjai rám rontottak, hogy
keljek, hiszen már csak 10 óra van az esküvőmig! Az időjárással immár mit sem
törődve, boldogan tettem eleget kérésüknek.
Egész
délelőtt a hátralevő készületek folytak. Délután pedig a nővéreim rám adták
álomszép ruhámat. Életemben nem éreztem magam olyan gyönyörűnek.
Mikor
mindannyian készen voltunk, már éppen menni akartunk a templomba. Vártuk a
vőlegényt. Ám a vőlegény helyett egyszer csak egy rendőrautó állt meg a házunk
előtt. A biztos mondandójából csak halovány szavak maradtak meg bennem.
Kristóf…baleset… ittasan vezető sofőr… halál…
Nem
tudtam elhinni. Meghalt volna? Lehetetlen…
De mégis így volt.
Szellemként
sétáltam ki a szakadó esőbe, hogy kiszellőztessem a fejemet. Azóta is úgy
járkáltam a világban…
De
úgy döntöttem, szilveszter este jól fogok szórakozni. Így hát, a munkatársakkal
együtt ott ültem a szórakozóhely számunkra lefoglalt asztalánál. Próbáltam
inni, de nem sok csúszott le a torkomon. Vidáman beszélgettünk, a többieknek
pedig már nagyon jó kedvük volt. Tényleg
jól szórakoztunk. Senki sem tudta, hogyan történt, de egyszer csak az egyik
üveg szétrobbant egy kolléganőm kezében. Az apró üvegszilánkok mindenkit értek,
de nem foglalkoztunk vele. Kolléganőm kezéből ömlött a vér. A többiek nem
igazán voltak beszámíthatóak, a látvány mindenkit sokkolt. Megkértem a csapost,
szóljon a mentőknek, mivel nem volt nálam telefon. Amíg vártuk őket, az egyik
kabátba csavartuk a lány kezét, aki csak meredt szemmel bámulta jobbját.
A
mentőbe én is beültem. Megnyugtattam a többieket, hogy nem lesz semmi baj, én
ott leszek Rita mellett. Valójában örültem, hogy nem kell velük maradnom. Így
legalább lefoglaltam magam.
Berobogtunk
a sürgősségire. Természetesen tele volt olyan fiatalokkal, akiknek az óévet
búcsúztató vad tombolásuk rosszul sült el. Aggódó szülők gyülekeztek, majd
vitték el lekezelt gyermekeiket. Semmi nem volt nálam, így tétlenül figyeltem
az embereket. Ritáról már egy ideje nem hallottam, így kezdtem türelmetlen
lenni. A váró terem eközben egészen kiürült.
-Rokona
van itt? – szólalt meg mellettem valaki. Odafordultam, hogy válaszoljak.
-Nem,
egy kolléganőm. Szétrobbant a kezében egy üveg.
-
Ó! – ennyi volt a férfi reakciója.
-
És önnek? – kérdeztem, igyekeztem barátságos lenni.
-
A kislányom. Elesett a nappalinkban, beütötte a fejét az asztal sarkába…
-
Ó, Istenem! - kiáltottam fel őszintén. –
Igazán sajnálom!
-
Nem ez az első balesetünk. – csóválta a fejét a férfi én pedig szemügyre
vettem. Nem tűnt többnek 30-nál, de barátságos, kék szeme fáradtan csillogott. Az
arca már-már túl szabályos volt. Rövid, barna haja kócos, mintha nem lenne elég
ideje magára. Egy cserfes kislány mellett ezt persze meg is tudtam érteni.
-
Eleven kislány? – kérdeztem mosolyogva.
-
Ó, igen, de még mennyire. – nevetett fel boldogan. Hangja dallamos volt, olyan,
ami egy kőszívű embert is felmelegít.
-
Biztosan különleges dolog. – csúszott ki a számon, mire érdeklődve nézett rám.
– Bocsásson meg. Nekem nincsen gyermekem.
-
Ne búsuljon, ahogy nézem, még igencsak fiatal. Ráér még. – rám kacsintott és én
is felnevettem.
-
Hány éves a lánya? – kérdeztem, mielőtt megint elszomorodtam volna.
-
Az újévben lesz 5. Borzasztó gyorsan nő. Olyan, mintha csak tegnap született
volna.
-Elhiszem…
Az unkahúgaimmal és az unokaöcséimmel ugyanígy vagyok.
-
Sokan vannak?
-9-en…
- döbbent arcát látva megint nevettem. – 5 idősebb testvérem van.
-
Hűha… Hát, akkor maga biztos nem unatkozott gyerekkorában.
-
Nem, tényleg nem…
-
Menni készülök kávéért. Hozhatok önnek egyet?
-
Igen, köszönöm! – mosolyogtam rá és figyeltem, amint végigmegy a folyosón.
Egyenes tartását bárki megirigyelhette volna. Úgy lépdelt, mint egy uralkodó,
széles vállai is passzoltak ehhez a képzethez.
-
Nem nagyon bízok az ilyen katyvaszokban, de sajnos most csak ez van. – mondta
mikor visszatért és felém nyújtott egy poharat. Ebben a pillanatban a
nővérpultnál megszólalt egy szilveszteri duda. Mindketten meglepetten néztünk a
falon függő órára.
-
Boldog újévet, kedves… - köszöntött és nyújtotta felém poharát koccintásra.
-
Fanni. A nevem Fanni. És persze önnek is boldog újévet kívánok, …
-
Rudolf. Örülök, hogy megismerhetem! Hát akkor, sikeres esztendőt!
