Novemberi ragyogás

Ma megnyitottam azt a dokumentumomat a számítógépen, amiben a blogomhoz tartozó vázlataimat tartom. Kár volt. Megdöbbenve vettem észre, hogy sokkal több piszkozat van benne, mint amire emlékeztem. Erre ma képes voltam még egyet beleírni. Úgyhogy erőt veszek magamon és most már tényleg feltöltöm őket. Komolyan. Ezt bizonyítandó, a legutóbbival kezdem. 
A minap kaptam egy kis házi feladatot az iskolában. Történet írás. Szoktam ilyet csinálni, de nem határidőre, ami nagyon sokat változtat a dolgon. Mindenesetre a szituációtól függetlenül azt hiszem, ez /ha nem is olyan kidolgozott/ megérdemli, hogy kiírjam. Íme!

2013.nov.20.

Novemberi ragyogás

 Egy nap felébredtem, és egy másik világban találtam magam. Már a lakásban is éreztem a változást, de ahogy kiléptem az utcára, már biztos voltam benne, hogy valami történik. Szétnéztem, és a lélegzetem is elállt. A novemberi hideg ellenére a fák zölden pompáztak, minden virág újraéledt. Elképesztő volt a szín kavalkád, ami odalent várt. Talán ennyi színt még nem is láttam egyszerre, egy helyen. A napsütésben minden olyan fenséges volt. Egy teljesen új világ.

Nem nézelődhettem örökké, hiszen találkozóm volt aznap reggel. Pár utcányira a lakásomtól volt egy kávézó, ahol egy barátom már minden bizonnyal várt rám. Sietnem kellett, már majdnem elkéstem. Annyit viszont még megengedtem magamnak, hogy útközben az emberek arcát figyeljem. Sokan haladtak el mellettem, és mindenki arca mást mutatott. A felnőttek komoran mentek munkahelyeikre, a tinédzserek unottan baktattak az iskolába. Ők még nem érezték a világ változását. Csak néhány arcon láttam azt a különös ragyogást, amit a természetben is éreztem. Ez pedig a gyermekeké volt. Ahogy haladtak szüleikkel az úton, ámulva nézték a virágokat, a fákat, amik mintha csak nekik tündökölnének úgy. Legalább ők látták, amit én is.

Amikor megérkeztem a kávézóba, az dugig volt emberekkel. A barátom, Rudolf, már a pultnál ült, a mellette levő üres szék pedig nyilvánvalóan rám várt.

-Jó reggelt! Micsoda tömeg van itt ma reggel! – köszöntem boldog mosollyal és lehuppantam mellé. – Hát nem csodás ez a reggel?

-Milyen friss vagy ma reggel. – mordult rám Rudolf kevésbé lelkesen. Elszomorodtam. Ő sem vette észre a változást. –Minek köszönhető, hogy reggel hétkor itt találom magam egy vödör kávéval?

Rendeltem magamnak kávét és péksüteményt, majd izgatottan fordultam vissza barátomhoz.

-Elkezdődött! – a várt hatás természetesen elmaradt, Rudolf értetlenül nézett rám.

-Mi kezdődött el?  - Mihelyt kimondta kérdést, már láttam is rajta, hogy tudja a választ. – Micsoda? Mit beszélsz? Az mégis hogyan lehet? Honnan tudod?

-Egyszerűen érzem. - vontam vállat.

-Azt állítod, hogy a világ ma meg fog változni? – nézett rám hitetlenül Rudolf.

- Talán nem ma. De az első jelei már jelentkeztek. – Abban a pillanatban, hogy befejeztem a mondatot, a kávéházban lévő televíziót felhangosították, így hallottuk a legfrissebb híreket: Háború a világ túlsó felén. Gyilkosság a parlamentben. Tömeges börtönlázadások.

- Mi a fene…? – kérdezte döbbenten barátom. Rám nézett, én pedig megpróbáltam nem „én megmondtam” ábrázattal nézni rá. Nem sikerült.

- Ez még nem minden! – folytattam – Ha most kimennénk az utcára, látnád, amit mi is.

-Mi? – vonta fel szemöldökét a többes számra.

- Ó, igen! – bólogattam hevesen. – A gyermekek is észrevették. Még elég tisztalelkűek, hogy rácsodálkozhassanak a változás szépségeire. Gyere, nézd meg te is őket!

Gyorsan kifizettem a reggelimet és kiráncigáltam Rudolfot az utcára. Pont akkor sétált arra egy fiatal nő, a kb. 5 éves kislányával. Az anyuka elmerültem magyarázott a kislánynak, de az rá sem hederített. Tekintete körbe-körbe járt a fák, virágok és az ég között. Szemmel láthatóan le volt nyűgözve a novemberi ragyogástól.

-Látod?  - kérdeztem Rudolfot, még mindig a kislányt nézve. – Ő már látja, amit az emberek már csak akkor fognak észrevenni, ha a változás megtörtént.

- És ez a változás…

- Hogy jó lesz-e, vagy sem? – fejeztem be a kérdését. – Ez csak rajtatok áll. Túl sok gyönyörű dolog van ebben a világban ahhoz, hogy rosszra forduljanak a dolgok.

- Mi az, hogy rajtunk áll? Ezt hogy érted?

Rudolf erre a kérdésére már nem kapott választ. Oldalra nézett, de már senkit sem talált maga mellett.

                                                                        

                                                                          xxx

Felébredtem és kinyitottam a szemem. Nem éreztem semmit sem a levegőben. Ez is csak egy ugyanolyan szerda volt, mint a többi. Amikor kiléptem az utcára, ugyanaz a látvány fogadott, mint a többi novemberi reggelen. Nem volt ragyogás, nem volt vidámság. Nem mentem kávézni, nem várt semmilyen Rudolf. Csak egy ködös emlék élt bennem, amely minden éjjel megjelenik az álmaimban. Egy jobb és szebb világról.

Ősz

Nos, ha blogot nem is írtam, annyit mindenképpen elmondhatok magamról, hogy az idei őszömet roppant hasznosan töltöm. Tanulok, mint egy angyalka, szépen, rendben bejárok az iskolába, kiszállásokra járok a Kántussal, a családommal, barátaimmal vagyok, az idő pompás, tehát mondhatni, boldog vagyok.
Ma délután sétáltam egyet a kertben. A macskáim persze édesen mindenhova követtek. Nagyon cukik voltak... De nem is ez a lényeg. Néztem, az őszi színekben pompázó kertet, és olyan sok minden jutott eszembe! Azért meg kell hagyni, egy ilyen séta közben, rendesen el tudja ragadni az embert a képzelete. Utazunk térben és időben, egész világokat járunk be...
Majdnem egy hetet utaztam vissza az időben és máris ott találtam magam Hódmezővásárhelyen a Kántussal. Bethlen Gábor fejedelemmé választásának 400. évfordulóját ünnepeltük egy kórustalálkozón, majd vasárnap istentiszteleten énekeltünk. Teljes mértékig áldott alkalom volt. Sokszor érzem ezt, de ez most valamiért más volt. Talán a gyönyörű idő is segített a hangulatfokozásban, ám olyan csodálatos volt, hogy ott éreztem Isten jelenlétét nem csak a szolgálataink során, hanem mondjuk a jó hangulatú étkezéseknél, vagy a kirándulásnál.
Sokszor nem veszem észre Őt, ez tény. Mégis az ilyen pillanatok a legcsodálatosabbak és annyira hálás vagyok érte! Gyönyörű hétvége volt. El tudnám képzelni, hogy minden hétvégém ilyen lelkületű legyen. Kizárni minden idétlenséget, keserűséget, ami előfordul a mindennapok során. Lerakni, és otthagyni őket, hogy átéljek egy ilyen hétvégét.
Jövő héten a Reformáció ünnepe következik. Úgy érzem, egy ilyen hétvége után méltón meg fogom tudni ünnepelni. Egy olyan hétvége, ami még sokáig az emlékeimben fog élni...

Lusta, lusta, lusta...

Képtelen vagyok rávenni magam, hogy leírjak bármit is. Már régen össze kellett volna állítanom a szakdolgozatom bibliográfiáját is, de túúúúúúlságosan lusta vagyok hozzá. Ha bekapcsolom a gépet, akkor általában vagy egy filmet indítok el, vagy a Simset... Lusta, lusta, lusta... Semmihez sincs kedvem. Ha kezembe veszek egy könyvet, két perc múlva félrerakom... Elindítok egy filmet, hamarosan leállítom... Valószínű, ez a szeptembernek köszönhető, bár az eheti megfázásomat sem zárom ki... Végzős, újrajelentkezős tanév. Már alig vártam! Eddig pihenhettem, most jön a meló fő része. Szóval a következő három szónak ki kell maradnia az életemből pár hónapra. Egyértelmű, hogy mi az: Lusta, lusta, lusta...

Visszatérők

Tavaly Júliusban írtam ide utoljára. Mondhatnám, hogy azért, mert rengeteg dolgom volt, nem volt időm ilyesmivel foglalkozni. Valójában kedvem nem volt, pedig ugyancsak rám fért volna néha a gondolatlecsapolás... Egy év hosszú idő, és már itt volt az ideje, hogy folytassam, amit elkezdtem.
Az elmúlt évben többször is írtam, de nem töltöttem fel őket. Nem tudom miért, egyszerűen csak nem éreztem jónak őket. Viszont eldöntöttem, hogy azt a néhány gondolatot, amit sikerült kisajtolnom magamból, szépen lassan feltöltöm. Elő kell őket keresgetnem, mert volt, amit csak futtában egy füzetbe írtam le, de szerencsére van olyan, ami a gépen van. Szóval nagyon igyekszem! :)