Jó olvasást!
Gyászos Április
Számlák, kamerafelvételek mindenféle hotelekből, számlák, megint számlák és még mindig számlák... Számokkal fogok álmodni. De egyáltalán mikor fogok lefeküdni???
- Megtaláltam!!! -hallatszott az üvöltés, amely felrázott kókadozásomból. - Itt van, a 10 millió, amin el fognak hétfőn bukni!!!
Érdeklődve ugrottam fel az irathegyek közül és rohantam át a tárgyalóba. Péter, az egyik társam, lelkesen magyarázott. Sikerült. Meg fogjuk nyerni a pert. Végre!
Aznap 16 órája voltam bent az irodában. Nagyon kimerültem már. Karórámra pillantottam és csüggedten láttam, hogy megint bent fogok aludni, ha reggel Rudolfhoz és Kittihez akarok menni. Többet aludhattam.
Majd szétszakadt a fejem, Péter pedig csak mondta és mondta. De legalább a pert meg tudtuk nyerni.
Mikor Péter befejezte a mondanivalóját, nagyot nyújtózva pakoltam össze a cuccaimat.
- Megint itt alszol? - kérdezte egy kolléganőm.
- Igen, kénytelen vagyok. Amúgy is túl fáradt vagyok már, hogy hazavezessek.
- Tökéletesen megértelek. Ez a jó az egyedüllétben. Nem köt senki és semmi.
Már majdnem nyitottam a számat az ellenkezésre, de aztán hagytam annyiban. Végül is honnan tudhatta volna, hogy tulajdonképpen már nem vagyok egyedül? Hiszen senkivel sem osztottam meg az életemet az irodában. Nem mintha eddig lett volna mit megosztani velük.
Csendesen szedegettem össze a papírjaimat, hogy elvonuljak apró irodámba aludni. Nagyon fáradt voltam. Úgy éreztem, már pár óra alvás is életmentő lesz.
...
- Jó reggelt! Na ki hozott friss péksüteményt? - lobogtattam meg Rudolf orra előtt a zacskókat, amelyekben a zsömle, pogácsa és egyéb finomságok még frissek voltak.
- Szia! - mordult álmosan, a szemét dörzsölve. - Megint az irodában aludtál?
- Ennyire látszik??? - engedtem le csüggedten a kezeimet.
- Nem, egyáltalán nem látszik, drágám. A péksütemények. Hagyományos szombaton zöldséget is hozol. Ha bent alszol, akkor csak péksütemények jönnek.
Szemfüles. A piac nem esett útba az irodából jövet, viszont otthonról igen. Okos, nagyon okos.
- Kitti alszik még?
- Mint a tej. Fél éjszaka fent volt, nem akart aludni.
- Mi történt?
- Várta, hogy gyere.
Elmosolyodtam, miközben a konyhában pakoltam ki. Odáig voltam Kittiért. Minden percet imádtam, amit együtt töltöttünk. Teljesen levett a lábamról.
- Tudod, amikor nem vagy itt, alig bír magával. Arra gondoltam... szóval mit szólnál hozzá, ha ideköltöznél?
- Hogyan? - kérdeztem döbbenten.
- Megértem, ha korainak gondolod, még nem is ismerjük egymást olyan régen.
- Nem, nem magam miatt gondolom korainak. Illetve talán miattam is, de nem lenne furcsa? Mit mondanánk Kittinek?
- Kitti örülne a legjobban, ha végre lenne egy nő, aki foglalkozik vele.
- Nem akarom kiforgatni a szavaidat, de ez úgy hangzik, mintha csak hozzá költöznék. De azért vegyük figyelembe, hogy tulajdonképpen veled költöznék össze.
- Nem akarsz velem összeköltözni?
- Nem ezt mondtam. Csak... nem haladunk túl gyorsan? Hiszen még csak nemrég ismerkedtünk meg és szerintem mi még...
Megcsördült Rudolf mobilja. Rápillantott és szemét forgatva ennyit mondott: - Anyám az. Ha nem veszem fel, azt hiszi, háború tört ki. De ezt még feltétlenül folytatjuk, kíváncsi vagyok a mondatod végére. Szia Anya! Hogy vagytok?
Figyeltem, miközben beszéltek, így láttam, hogyan fehéredik el az arca. Baj volt, méghozzá nem is kicsi. Ezzel zárta beszélgetést: - Nemsokára ott vagyok.
- Mi történt? - kérdeztem, mikor letette a telefont. Egy pillanatig csak nézett, mintha nem tudná, hol van, aztán válaszolt:
- Apának szívinfarktusa volt. Bevitték a kórházba, de már nem... ő már nem...
Egészen addig nem láttam férfit sírni. Rudolf összeroskadt. Szó szerint. Lerogyott egy székre és zokogott. Odamentem és csendesen megöleltem. Mást úgysem tudtam volna tenni.
...
Kitti még sohasem volt temetésen. Miért is lett volna, hiszen csak 5 éves volt. Rudolf magyarázta el neki, hova is megyünk tulajdonképpen, és azt is, mi történt a nagypapával. Én pedig az az ember voltam, akivel az első fekete ruháját vette meg. Amíg Rudolf és az édesanyja a temetést intézték, mi elmentünk vásárolni. Sok dolgot kérdezett tőlem, én pedig igyekeztem úgy válaszolni, hogy mindent megértsen, amire szüksége van.
Gyönyörű, napos idő volt. A ruha megvétele után ettünk egy fagyit is. Sétáltunk a parkban és csak kérdezgetett. Mennyi kérdése volt! Elkápráztatott, mennyire logikus gondolatmenete van, ahhoz képest, hogy még csak 5 éves. Lenyűgöző volt!
Az egész napot együtt töltöttük, csak este vittem haza. Miután megfürdött, egyből elaludt, nagyon kimerült volt. Még a szokásos meséjét sem kérte, így hamar lesétáltam a földszintre, ahol már Rudolf várt.
- Sikerült mindent elintéznetek? - kérdeztem és leültem mellé a konyhaasztalhoz.
- Igen, úgy néz ki. Nektek milyen napotok volt? Találtatok ruhát?
- Persze, vettünk neki mindent, ami kell.
- Köszönöm, hogy vigyáztál rá ma!
- Ez csak természetes. Édesanyád hogy érzi magát?
- Fogalmam sincs. Nagyon erős, de félek, egyszer összeroppan. Rezzenéstelen arccal beszél mindenről. Nem látok belé... - Kezébe temette arcát és megdörzsölte fáradt szemeit.
Igazából nem ismertem az édesapját. Egyszer találkoztam vele, akkor is csak pár mondatot beszéltünk, de nagyon kedves volt és nagyon szerette a családját. Nagyon jó volt a kapcsolata Rudolffal.
- És te hogy vagy? - bágyadtan elmosolyodott.
- Kissé nyúzottan, de ahhoz képest jól.
- Pihenned kell, kimerítő napod volt. Vegyél egy forró zuhanyt, aztán próbálj meg aludni.
- Itt maradsz?
Nem tudtam neki nemet mondani. Szüksége volt a támogatásra. Az összeköltözésről nem beszéltünk azóta, hogy megtudtuk a szomorú hírt. Nem is bántam. Korainak tartottam. Nem azért, mert nem szerettem Rudolfot, éppen ellenkezőleg. De nem akartam elrontani a dolgokat. Hiszen így is volt elég baj...
...
A fájdalomra nincsenek szavak. Elönt minket, minden egyéb figyelmeztetés nélkül. Érezzük a kínt, amit csak ilyenkor érzünk. Kegyetlen, maró érzés, az idegeinkig ható méreg. Minden porcikánkat átjárja. Nem tudunk tőle menekülni, nincs olyan ember a világon, aki elmondhatná magáról, hogy még soha, semmi nem fájt neki. Úgysem hinne neki semmi.
Nem csak nagy fájdalmak vannak. Vannak egészen aprók, olyanok, mintha egy tűvel megszúrtuk volna magunkat. Sokszor azt gondoljuk, ezek jobban fájnak, mint a nagy dolgok.
De amikor az igazán nagy fájdalmak jönnek, azt kívánjuk, bárcsak visszajönnének a tűszúrások...
...
Mintha csak egy filmben lettünk volna, a temetés napján esett az eső. Fújt a szél, szaggatta a fákat, alig hallottuk a pap hangját. Kitti erősen szorította a kezemet, a másik kezét Rudolf fogta, aki közben az édesanyját is ölelte. Mária csendesen zokogott, bár ha hangos lett volna, nagy szélzúgásban azt sem hallottuk volna. Az ég szürke volt, a pár nappal ezelőtti ragyogás már odavolt. Ilyenkor hajlamosak vagyunk úgy tenni, mintha már nem is emlékeznénk rá, milyen is volt az. Csak egy távoli emlék. Talán a mi életünkben nem is volt ilyen. Csak a sötétség. Mindig csak arra emlékezünk.
Odamentünk a sírhoz. A szél majdnem kitépte az esernyőt a kezünkből. Kitti szorosan Rudolfhoz bújt, aki védelmezőn ölelte. A gyermek és a szülei között lévő kapcsolat sosem szakad meg. Ugye?
...
- Istenem, milyen fárasztó nap volt! - sóhajtott fel Rudolf és a kanapéra dőlt. Késő este volt, Kittit már lefektettük, ő is teljesen kimerült. - De legalább túl vagyunk rajta.
- Ki maradt édesanyáddal?
- Gerda nénikém. Az egész hetet ott tölti, hátha így nem lesz olyan magányos. Holnap mész dolgozni?
- Persze, új ügyünk van, még megpróbáljuk az elején elcsípni a dolgokat. De bejöhetnétek hozzám vacsorára Kittivel. Csak délig leszek bent az irodában. Főzök nektek valami finomat.
- Az nagyon jó lenne! - meleg mosolyt kaptam, és magához ölelt. Teste melege biztonságot nyújtott. Bár gyászos hónapunk volt, mégis az apró reménysugár, ami már február óta meg volt, nem hagyott el. Így hát, tovább bizakodtam. Úgy gondoltam, hogy jönnek még ránk szép napok is. Nem sejtettem, hogy a májusunk sokkal bonyolultabb lesz, mint azt vártuk...
Majd szétszakadt a fejem, Péter pedig csak mondta és mondta. De legalább a pert meg tudtuk nyerni.
Mikor Péter befejezte a mondanivalóját, nagyot nyújtózva pakoltam össze a cuccaimat.
- Megint itt alszol? - kérdezte egy kolléganőm.
- Igen, kénytelen vagyok. Amúgy is túl fáradt vagyok már, hogy hazavezessek.
- Tökéletesen megértelek. Ez a jó az egyedüllétben. Nem köt senki és semmi.
Már majdnem nyitottam a számat az ellenkezésre, de aztán hagytam annyiban. Végül is honnan tudhatta volna, hogy tulajdonképpen már nem vagyok egyedül? Hiszen senkivel sem osztottam meg az életemet az irodában. Nem mintha eddig lett volna mit megosztani velük.
Csendesen szedegettem össze a papírjaimat, hogy elvonuljak apró irodámba aludni. Nagyon fáradt voltam. Úgy éreztem, már pár óra alvás is életmentő lesz.
...
- Jó reggelt! Na ki hozott friss péksüteményt? - lobogtattam meg Rudolf orra előtt a zacskókat, amelyekben a zsömle, pogácsa és egyéb finomságok még frissek voltak.
- Szia! - mordult álmosan, a szemét dörzsölve. - Megint az irodában aludtál?
- Ennyire látszik??? - engedtem le csüggedten a kezeimet.
- Nem, egyáltalán nem látszik, drágám. A péksütemények. Hagyományos szombaton zöldséget is hozol. Ha bent alszol, akkor csak péksütemények jönnek.
Szemfüles. A piac nem esett útba az irodából jövet, viszont otthonról igen. Okos, nagyon okos.
- Kitti alszik még?
- Mint a tej. Fél éjszaka fent volt, nem akart aludni.
- Mi történt?
- Várta, hogy gyere.
Elmosolyodtam, miközben a konyhában pakoltam ki. Odáig voltam Kittiért. Minden percet imádtam, amit együtt töltöttünk. Teljesen levett a lábamról.
- Tudod, amikor nem vagy itt, alig bír magával. Arra gondoltam... szóval mit szólnál hozzá, ha ideköltöznél?
- Hogyan? - kérdeztem döbbenten.
- Megértem, ha korainak gondolod, még nem is ismerjük egymást olyan régen.
- Nem, nem magam miatt gondolom korainak. Illetve talán miattam is, de nem lenne furcsa? Mit mondanánk Kittinek?
- Kitti örülne a legjobban, ha végre lenne egy nő, aki foglalkozik vele.
- Nem akarom kiforgatni a szavaidat, de ez úgy hangzik, mintha csak hozzá költöznék. De azért vegyük figyelembe, hogy tulajdonképpen veled költöznék össze.
- Nem akarsz velem összeköltözni?
- Nem ezt mondtam. Csak... nem haladunk túl gyorsan? Hiszen még csak nemrég ismerkedtünk meg és szerintem mi még...
Megcsördült Rudolf mobilja. Rápillantott és szemét forgatva ennyit mondott: - Anyám az. Ha nem veszem fel, azt hiszi, háború tört ki. De ezt még feltétlenül folytatjuk, kíváncsi vagyok a mondatod végére. Szia Anya! Hogy vagytok?
Figyeltem, miközben beszéltek, így láttam, hogyan fehéredik el az arca. Baj volt, méghozzá nem is kicsi. Ezzel zárta beszélgetést: - Nemsokára ott vagyok.
- Mi történt? - kérdeztem, mikor letette a telefont. Egy pillanatig csak nézett, mintha nem tudná, hol van, aztán válaszolt:
- Apának szívinfarktusa volt. Bevitték a kórházba, de már nem... ő már nem...
Egészen addig nem láttam férfit sírni. Rudolf összeroskadt. Szó szerint. Lerogyott egy székre és zokogott. Odamentem és csendesen megöleltem. Mást úgysem tudtam volna tenni.
...
Kitti még sohasem volt temetésen. Miért is lett volna, hiszen csak 5 éves volt. Rudolf magyarázta el neki, hova is megyünk tulajdonképpen, és azt is, mi történt a nagypapával. Én pedig az az ember voltam, akivel az első fekete ruháját vette meg. Amíg Rudolf és az édesanyja a temetést intézték, mi elmentünk vásárolni. Sok dolgot kérdezett tőlem, én pedig igyekeztem úgy válaszolni, hogy mindent megértsen, amire szüksége van.
Gyönyörű, napos idő volt. A ruha megvétele után ettünk egy fagyit is. Sétáltunk a parkban és csak kérdezgetett. Mennyi kérdése volt! Elkápráztatott, mennyire logikus gondolatmenete van, ahhoz képest, hogy még csak 5 éves. Lenyűgöző volt!
Az egész napot együtt töltöttük, csak este vittem haza. Miután megfürdött, egyből elaludt, nagyon kimerült volt. Még a szokásos meséjét sem kérte, így hamar lesétáltam a földszintre, ahol már Rudolf várt.
- Sikerült mindent elintéznetek? - kérdeztem és leültem mellé a konyhaasztalhoz.
- Igen, úgy néz ki. Nektek milyen napotok volt? Találtatok ruhát?
- Persze, vettünk neki mindent, ami kell.
- Köszönöm, hogy vigyáztál rá ma!
- Ez csak természetes. Édesanyád hogy érzi magát?
- Fogalmam sincs. Nagyon erős, de félek, egyszer összeroppan. Rezzenéstelen arccal beszél mindenről. Nem látok belé... - Kezébe temette arcát és megdörzsölte fáradt szemeit.
Igazából nem ismertem az édesapját. Egyszer találkoztam vele, akkor is csak pár mondatot beszéltünk, de nagyon kedves volt és nagyon szerette a családját. Nagyon jó volt a kapcsolata Rudolffal.
- És te hogy vagy? - bágyadtan elmosolyodott.
- Kissé nyúzottan, de ahhoz képest jól.
- Pihenned kell, kimerítő napod volt. Vegyél egy forró zuhanyt, aztán próbálj meg aludni.
- Itt maradsz?
Nem tudtam neki nemet mondani. Szüksége volt a támogatásra. Az összeköltözésről nem beszéltünk azóta, hogy megtudtuk a szomorú hírt. Nem is bántam. Korainak tartottam. Nem azért, mert nem szerettem Rudolfot, éppen ellenkezőleg. De nem akartam elrontani a dolgokat. Hiszen így is volt elég baj...
...
A fájdalomra nincsenek szavak. Elönt minket, minden egyéb figyelmeztetés nélkül. Érezzük a kínt, amit csak ilyenkor érzünk. Kegyetlen, maró érzés, az idegeinkig ható méreg. Minden porcikánkat átjárja. Nem tudunk tőle menekülni, nincs olyan ember a világon, aki elmondhatná magáról, hogy még soha, semmi nem fájt neki. Úgysem hinne neki semmi.
Nem csak nagy fájdalmak vannak. Vannak egészen aprók, olyanok, mintha egy tűvel megszúrtuk volna magunkat. Sokszor azt gondoljuk, ezek jobban fájnak, mint a nagy dolgok.
De amikor az igazán nagy fájdalmak jönnek, azt kívánjuk, bárcsak visszajönnének a tűszúrások...
...
Mintha csak egy filmben lettünk volna, a temetés napján esett az eső. Fújt a szél, szaggatta a fákat, alig hallottuk a pap hangját. Kitti erősen szorította a kezemet, a másik kezét Rudolf fogta, aki közben az édesanyját is ölelte. Mária csendesen zokogott, bár ha hangos lett volna, nagy szélzúgásban azt sem hallottuk volna. Az ég szürke volt, a pár nappal ezelőtti ragyogás már odavolt. Ilyenkor hajlamosak vagyunk úgy tenni, mintha már nem is emlékeznénk rá, milyen is volt az. Csak egy távoli emlék. Talán a mi életünkben nem is volt ilyen. Csak a sötétség. Mindig csak arra emlékezünk.
Odamentünk a sírhoz. A szél majdnem kitépte az esernyőt a kezünkből. Kitti szorosan Rudolfhoz bújt, aki védelmezőn ölelte. A gyermek és a szülei között lévő kapcsolat sosem szakad meg. Ugye?
...
- Istenem, milyen fárasztó nap volt! - sóhajtott fel Rudolf és a kanapéra dőlt. Késő este volt, Kittit már lefektettük, ő is teljesen kimerült. - De legalább túl vagyunk rajta.
- Ki maradt édesanyáddal?
- Gerda nénikém. Az egész hetet ott tölti, hátha így nem lesz olyan magányos. Holnap mész dolgozni?
- Persze, új ügyünk van, még megpróbáljuk az elején elcsípni a dolgokat. De bejöhetnétek hozzám vacsorára Kittivel. Csak délig leszek bent az irodában. Főzök nektek valami finomat.
- Az nagyon jó lenne! - meleg mosolyt kaptam, és magához ölelt. Teste melege biztonságot nyújtott. Bár gyászos hónapunk volt, mégis az apró reménysugár, ami már február óta meg volt, nem hagyott el. Így hát, tovább bizakodtam. Úgy gondoltam, hogy jönnek még ránk szép napok is. Nem sejtettem, hogy a májusunk sokkal bonyolultabb lesz, mint azt vártuk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése